Október 3.rész

 Sziasztok Olvasóim (ha vagytok)!
Bocsi, hogy ilyen késve, de meghoztam az új részt. Nagyon sok minden közbejött vagy nem volt ihlet.
Szóval remélem tetszik az új rész:


 -Na jó elég! Mi folyik itt?-mordult fel  Áron.
-Csak annyi, hogy már van barátnőm-mondta, mire összemosolyogtunk.

Szünetben még beszélgettünk egy csomót, így hárman. Szóba került a kapcsolatunk Balázzsal, Lilla, Stella és Áron "kapcsolata",a drága matektanár és még sok minden más is. Olyan jól éreztem magam, mint még soha.
A fiúval, akit szeretek és a fiúval, aki a legjobb uncsitesó a világon. Szünet után kemény órák elé néztem, úgyhogy utolsó órára már olyan szinten lefáradtam, hogy szerintem 1+1 az öt. Balázsékkal indultam haza, de Áron hamar levált, mert sietett Lillához. Hát igen a hősszerelmes!
A délutánom unalmasan telt. Megcsináltam a házikat, neteztem, tv-t néztem és beszélgettem anyuval amikor hazajött. Mire mindezzel végeztem, még akkor is csak 5 óra volt. Kínomban már zenét hallgattam az ágyamon. Egyszer egy álom közepén egy ismerős csengőhang ordított a telefonomból. Gyorsan kinyitottam a szemem, amit  rosszul tettem. Majdnem megvakultam a lámpám fényétől. Felvettem a telefont és Lilla még az eddiginél is erőtlenebb, síró hangon köszönt. Nagyon megriadtam, ezért faggatni kezdtem, hogy mi a baja. Először azt hittem, hogy a műtét. Utána viszont eszembe jutott, hogy ma Áron volt nála látogatni.
Lilla egy nagy levegőt vett és elkezdett mesélni. Először azt, hogy mi is történt pontosan a kórházban.

***Lilla szemszöge***  
      
Délután 4 óra körül kopogtak az ajtómon, ami kissé meglepett. A doktornőm Áron kíséretében az ágyamhoz lépett. Az előbbi csak ellenőrizte az infúzióm, megnézte a homlokomon, hogy lázas vagyok-e és mosolyogva otthagyott minket. Kettesben. Hú!
Áron odahúzott az ágyam mellé egy széket és rám nézett. Volt a szemében valami. Valami őszinte érdeklődés. Nem úgy, mint a nővéreknek, akik berohannak, megkérdezik élek-e még, pedig nem is érdekli őket igazán. Áron a majdnem egy perces csend után elröhögte magát, mire én is követtem a példáját. Utána elkezdtünk beszélgetni, olyan jó két órán át. Ő mesélt a gimiről, én a kórházi "eseménydús" életemről. Elmondta, hogy Emma és Balázs járnak, amin nagyon meglepődtem. Elhiszem, hogy Emma bele volt esve, de ilyen gyorsan egymásra találtak? Érdekes. Majd még kifaggatom.
Egyszer felpattant Áron a fehér, ütött-kopott székről és elővette a telefonját. Elég furán néztem rá, de nem vette észre, mert óriási barna szemeit a telefonja kémernyőjére szegezte. Odarohant mellém, átkarolt és mondta, hogy vigyorogjak. Mosoly helyett beleröhögtem a telefon kamerájába, hogy milyen elmebeteg ötletei vannak a "vendégemnek". Gyorsan megmutatta a képet, mire azon is nevetni kezdtünk. Amíg a képet szerkesztette a telójával, nem a székre, hanem az ágyam szélére. 1-2 perc múlva odahozta a remekművét. Hát igen, így sokkal jobban néztünk ki. Amikor alaposan végignéztem a képet felnéztem, hogy miért nem veszi el a telefonját. Ő nem a telefont nézte, hanem engem. Mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ezt a mosolyát még nem láttam. Közelebb jött és odahajolt hozzám, de megszólalt a telefonja. Vett egy nagy levegőt és felvette. Én értetlenül néztem rá, hogy ki az, de pár mondat után kiderült. Stella, a drága barátnője.
Biztos nagyon hiányolta, mert még a műtétem előtti utolsó találkozásunkról is el akarta rángatni. Áron amikor hallgatta a barátnője nyávogását, kezdte unni, ezért kihangosította és elkezdte hülye arckifejezésekkel utánozni. Nem bírtam tovább elröhögtem magam, de erre Stella megkérdezte, hogy ki röhögött. Áron elmondta, hogy nálam van a kórházban és én röhögtem, mert az ablak előtt integetett neki a takarító. Stella mivel agyilag szőke, simán bevette, de azt mondta Áronnak, hogy adja oda nekem a telefont. Kikapcsolta a hangszórót, én meg beleszóltam olyan határozottam, amennyire csak tudtam.

*telefon beszélgetés* 

-Halló? Stella?
-Na idefigyelj! Ha rá mersz mászni a fiúmra megbánod! Engem nem érdekel a hülye betegséged, meg az önsajnáltatásod, ő az enyém! Ja és Áron még nekem azt mondta, hogy egyáltalán nem érdekled és hogy soha nem járna egy taknyos kilencedikessel, mint te! Úgyhogy puszika!-mondta, majd letette.

Könnyes szemekkel meredtem magam elé és Áron kezébe nyomtam a telefont. Kérdezte, hogy mit mondott Stella, de én csak egy dolgot kértem tőle, hogy  menjen el. Furán nézett rám, de elindult az ajtó felé. Felvette a kabátját és még egyszer visszanézett:

-Akármit is mondott, csak hogy tudd. Ha őt szeretném és nem téged, kifiguráztam volna amit mondott nekem?-kérdezte és kiment az ajtón.

Az ajtót könnyes szemmel néztem. Pár perc múlva már kitört belőlem a sírás. 2 ok miatt. Egyik ok, hogy mekkora hülye vagyok, hogy inkább a plázacicának hittem és nem Áronnak. Másik ok, hogy holnap műtenek és senki se tudja, hogy túlélem-e. Az agyam egyik fele az életért küzdött gondolatban, a másik pedig, hogy minél hamarabb eltűnhessek az egész világról. Egy jó negyedórás sírás után felhívtam Emmát, hátha ő segít és hogy elmondjam neki a műtétem teljes verzióját. Nincs titok, mindent elmondok. Sajnos még azt is, hogy kevés esélyem van a túlélésre.