Szeptember 7.rész

 Sziasztok Olvasók!
Bocsánat, hogy régen írtam. Nagyon sok dolgom volt. Dogák,hirtelen változások,Valentin-nap....
Szóval, azt szeretném kérni, hogy ha tetszik egy rész kommenteljetek, mert akkor tudom, hogy van értelme írnom.
Na jó olvasást! :)

 -Hát én....szóval...azt hiszem belezúgtam....-gondolkoztam, hogy elmondjam-e, de végül meghoztam a döntést...

-Nézd ott van Stella!-tereltem el a figyelmét.
-Ja, persze.
-Ott integet, nézd már.-mutattam mögé.
-Hol?
Én kihasználtam az alkalmat elrohantam az ellenkező irányba. Csak futottam és futottam, hallottam hogy kiabál, de nem, nem mondhatom el neki. Addig futottam, míg el nem tévedtem. Hurrá!
Láttam egy erdőt ami ismerősnek tűnt. Megint kiemelem a TŰNT szót. Szóval csak sétáltam és nézelődtem, hogy merre lehet a kiút. Kerestem valami biztos, ismerős pontot, de nem találtam. Telefonom otthon volt, csak egy táskám volt, amiből kivettem és felvettem a pulcsimat, mert kezdtem fázni. Végül azon kaptam magam, hogy hiába egyedül voltam elveszve egy idegen helyen, az erdő egyszerűen rabul ejtett. Gyönyörű volt ahogy néha lehullott egy levél és csatlakozott a többi sárga és barna elszáradt levélhez a földön. Egy idő után, már nem féltem. Csak leültem egy korhadt fára és gyönyörködtem. Lehet, hogy már más, aki így járt volna, mint én, már rég kijutott volna. De engem nem érdekelt. Elgondolkoztam. Ha most itt vagyok egy erdőben és senki nem tudja hol vagyok, biztos keresnek, előbb vagy utóbb. De mivel elkezdett sötétedni, reméltem, hogy inkább előbb. Az elvarázslóan szép,világos, békés erdőből, egy sötét, ijesztő hely lett. Felálltam a farönkről és elindultam arra, amerre még láttam valami fényt. Sétáltam egy darabig, de már végül szinte semmit nem láttam. Elvesztettem a reményt és sírva a földre ültem. Mekkora hülye voltam, hogy csak mert nem akartam elmondani valamit, inkább elvesztem a sötétben!
Egy jó fél óra után nagy erőt vettem és felálltam. Elkezdtem kiabálni, hogy itt vagyok és hogy ki vagyok. Egyszer egy hangos hangot hallottam valamerről, de nem értettem mit mond.Újra megpróbáltam mondani valamit, de most már ordítva kértem segítséget.
Pár perc múlva újra elvesztettem a reményt, mert nem jött válasz. Megtöröltem a szemem és utoljára kiabáltam. Erre egy kis fény közeledett felém. Nagyon meg ijedtem. Nem láttam ki, de nagyon gyorsan közeledett a fénnyel. Könyörögve ültem le a földre,hogy ne bántson. És sírva, magam védve lehajtottam a fejem a térdemre.
Az alak amikor odaért, megkönnyebbülten ölelt át a földön.

-Emma, azt hittem elvesztél.-mondta már sírva....Balázs?
-Balázs? Te vagy az?-álltam fel.
-Igen, de te soha többé ne csinálj ilyet! Nagyon aggódtam érted! Szinte berontott az ajtón Áron, amikor átjött és riadtan elmesélte mi történt. Azonnal elindultam és azóta kereslek. Telefonod nem vetted fel. Nagyon megijedtem, hogy mi lehet veled. Hallottam a hangod pár perce, de nem láttam, hol vagy. De megvagy és ez a fő.-ölelt át szorosan Balázs.
-Nagyon köszönöm. De megfagyok.
-Gyere, hazaviszlek.-mosolyodott el.

Kézen fogva sétáltunk a kiút felé. Már nem féltem. Biztonságban éreztem magam. Az erőből kiérve elkezdtünk beszélgetni, de nem engedtük el egymás kezét, aminek nagyon örültem.Ahogy néztem az utat elgondolkoztam, hogy én mennyit és merre futottam, csak egy idióta kérdés miatt. De visszazökkentem a beszélgetésbe, mert megszólalt Balázs.

-Szóval, azért futottál el, mert nem akartad elmondani Áronnak, hogy ki tetszik?
-Hát ez, azért ennél bonyolultabb. Egy icipicivel.-mosolyodtam el.
-Annyira bonyolult, hogy ne tudd elmagyarázni olyan..-megnézte az óráját-10 perc alatt?
-Nem. Hát igazából, csak annyi, hogy ha Áron kiönti nekem a szívét Stellával és Lillával kapcsolatban, akkor nekem is el kellett volna mondanom mindent. És én nem szeretek magyarázkodni.
-Lillával kapcsolatban? Elmondta neked? Bár, benned én is megbíznék.-mosolyodott el Balázs.
-Köszi...az egészet-mondtam és az arcára nyomtam egy puszit és beszaladtam a házunkba, mivel hazaértünk.

Amint beléptem az ajtón (mosolyogva), meglepő látvány fogadott. Áron a telefonját fogva a kanapén, anya a vezetékes telefon mellé húzott széken, apa egy plakát mellett (amin én voltam egy ELTŰNT felirattal) az asztalon és Lilla a lépcső előtt, olyan 100 darab használt zsepi között feküdt és aludt. Könny szökött a szemembe amikor megláttam, hogy mennyire aggódtak értem. Felnéztem az órára. Fél 3! Sokat várhattak rám. De akkor én is sokat a segítségre. Nem tudtam, hogy felkeltsem-e őket. Végül megpusziltam anyát, amire felkelt. Azonnal magához ölelt és elkezdte kiabálni könnyes szemmel, hogy élek. Erre felkelt mindenki és odarohantak hozzám. Egyfolytában kérdezgettek, hogy hol voltam, miért hagytam itthon a telefonom, miért szaladtam el ilyenért, hogy jöttem haza... Egy álmos sóhaj után megszólaltam:
-Bocsátsatok meg, de nem bírok válaszolni, nagyon álmos vagyok. És nagyon, de nagyon köszönöm, hogy aggódtatok értem. És azt, hogy itt vagyok Balázsnak köszönjétek.-mondtam, mire összemosolyogtam Lillával-De most már tényleg megyek aludni. Jó éjt!
Mindenkinek adtam egy puszit és felszaladtam a szobámba. Megértően nézték, ahogy feljövök, amit nagyon köszönök nekik. A szobámban felkaptam egy rongyos pólót egy nadrággal és bezuhantam az ágyamba. A plafont nézve gondolkoztam a mai napon és egy dolog járt a fejemben. Ő megmentett, én pedig meg mertem puszilni!