Ismételten elnézést kérek a csúszásért, csak hát... Nem, inkább nem magyarázkodom.
Nagyon, de nagyon megkérnélek titeket, hogy írjatok hozzászólást, mert ha nem látom ,hogy olvassátok a blogom, akkor befejezem az írást.
DE! Egyenlőre még kitartok és örülök nektek :)
Íme az újabb vég kifejlett!
#Viki
Elővettem a telefonom és próbáltam hívni azt az embert aki ilyenkor hátha tud segíteni. Igen Őt. A barátomat. Aki akkor is keresett, amikor már a többiek majdnem feladták. Aki értem jött az erdőbe is, csak hogy megtaláljon. Aki miatt nem hulltam még szét....Balázst.
Pár percig hívtam, de nem vette fel. Letettem, de egyből utána újrahívtam. Egy furcsa érzés támadt bennem, amit eddig még nem éreztem. Meredtem a kijelzőre és még mielőtt még több ledöbbentően furcsa gondolatok futottak volna át az agyamon, letettem a telefont és beszaladtam a boltba. Elvettem egy kosarat és sétálgattam a sorok között. Amikor már vagy harmadjára mentem el a pénztár előtt, a pénztáros megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Abban a percben kizökkentem az őrült agylásból. A lábam a földbe gyökerezett, a számon se jött ki hang, hiába próbáltam. A nő értetlenül nézett, jogosan. Nem tudtam mit csinálni, ledobtam a kosarat a földre és kirohantam az üzletből. Elkezdtem szaladni de most tudtam, hogy hova megyek. Az eltűnésem óta most éreztem magam újra szabadnak. Csak futottam, vissza se néztem.
Van egy ház, ahova amikor kicsi voltam, a szomszédlánnyal elsétáltunk és ott játszottunk estig. Soha senki nem tudta, hogy ott vagyunk, csak mi ketten. Ivett, vagyis a szomszédlány, amikor 9 évesek voltunk elköltöztek. Azóta nem láttam, ezért volt még egy ok, hogy a "titkos házba" menjek: a régi emlékek.
Megérkeztem a ház elé. Ugyan olyan volt, mint régen. Egy dolog viszont hiányzott. Ivett. Bekopogtam hármat és vártam. Ez volt a mi régi titkos jelszavunk. Nagyban az emlékeim közt matatva, nagyon meglepődtem. Egy hang szólt bentről. Nem lehetett összetéveszteni, még pár év után se. A hang újra kiáltott, de most már érthetőbben. Benyitottam, körülnéztem, de nem láttam senkit. Elkezdtem keresni a hang tulajdonosát. Felszaladtam az emeletre. Az első szoba ajtófélfájánál megálltam. Könny szökött a szemebe. Az alakban egy lány ült háttal nekem. Félve megkérdeztem, hogy ő-e Ivett és közelebb léptem. A lány a szemembe nézett és odaszaladt hozzám. Szorosan megölelt és nem engedett el. Nagyon jó barátnők voltunk, csak a költözésük választott el minket. Olyan jó volt újra látni. Elengedett és könnyes szemmel bólogatott, hogy igen, ő Ivett. Leültünk a földre törökülésbe és elkezdtünk egymás szavába vágva beszélni. Mindent elmesélt a költözésünk óta történtekről. A szülei elváltak, így az anyukájával visszaköltöztek ide. Ő is faggatott engem mindenről. Gimi, család, barátok... Eldumáltunk estig, csak eszembe jutott, hogy nekem már rég otthon kéne lennem. Ivettel gyorsan hazaszaladtunk és benyitottam a házunkba. Anya a telefonon csüngött, egy csomag zsepit tartva. Amikor meglátott, kisebb szívrohamot kapott. Magához ölelt és elkezdett veszekedni velem, hogy miért csinálom ezt vele. Nyugodt maradtam és bemutattam neki újra Ivettet. Anya teljesen ledöbbent.-Te... a volt...szomszédkislány vagy?-kereste a szavakat.
-Igen, csókolom! Visszaköltözünk, pár utcával arrébb, egy gyönyörű házba anyával.
-Apukád?
-Hát..öm..sajnos elváltak.-tördelte ujjait idegesen Ivett.
-Ó, nagyon sajnálom! De hol találkoztatok Emmával?
-Jaj anya ne fáraszd le szegényt!-mondtam mosolyogva-Sétáltam haza a boltból és úgy találkoztunk. Bocsánat, hogy nem jöttem hamar, csak annyi megbeszélnivalónk volt. Felmehetünk még egy kicsit beszélni a szobámba?
-Hát jó, de meg vagy tanulva?-sóhajtott anya.
-Persze!-kiabáltam az ajtómból.
Ivett tátott szájjal nézte a szobám. Hát igen, régen nem ilyen volt. Leültünk az ágyamra és elmondtam neki Lilla esetét. Együtt érzően megsimította a vállam és adott egy zsepit. Felpattantam, mert egy gyors ötletem támadt. Előkerestem a telefonom és tárcsáztam. Pár másodperc múlva már ki is hangosítottam, majd beleszóltam...
