Október 1.rész

Sziasztok! Kicsit szomorú vagyok, hogy nem nagyon akartok kommentelni, de nem adom fel a blogírást, mert pár barátom még tartja bennema a lelket :)
Íme az új rész és kérlek most már szóljatok hozzá,mert Különben dühbe jövök :D    

A plafont nézve gondolkoztam a mai napon és egy dolog járt a fejemben. Ő megmentett, én pedig meg mertem puszilni!

Az eltűnésem utáni  jó pár héten szinte nem történt semmi, csak sokan kérdezték, hogy De pontosan miért tűntél el? Ez volt az a kérdés amire én sem tudtam a választ. Anya és apa viszont hiába örült az előkerülésemnek, 3 hét szobafogságra ítélt és elém jönnek a nap végén, nehogy "elkallódjak". Így szinte elrepült a szeptember. Délelőtt Balázsékkal beszélgettem és Lillával bujkáltam közben előlük. Hogy hogyan csináltam a kettőt egyszerre? Hát az az én titkom marad. Délután tanultam, gépeztem, néha olvastam, de legjobban egy dolog kavargott a fejemben. Amit Áron mondott Lilláról és Stelláról. Azok a mondatok rohangáltak szinte egész délután a gondolataimban De ha el is mondanám Lillának amiket mondott Áron, de persze nem tehetem, de ha talán mégis, akkor...tuti bőgne. Ezért nem mondom el neki, de amúgy sem, mivel ha megígérek valamit, azt betartom. Kivéve, ha egy Red Hot Chili Peppers koncertjegyet ígérnék valakinek. Az kész lehetetlen lenne az én esetemben. Na mindegy.
Az unalmamat viszont egy pénteki nap megtörte.Reggel szokásos ruhaválasztási rituálé, de mivel találtam Amerikás felsőt, viszonylag gyorsan döntöttem.A megszokottnál is gyorsabban végeztem az elkészüléssel, úgyhogy rekord idő alatt a suliban voltam. Lilla persze még sehol nem volt úgyhogy felhívtam. Egy kicsit későn vette fel a telefont. Gyengén megszólalt benne egy hang.

*telefon beszélgetés*
-Halló?
-Lilla? Te vagy az? Emma vagyok.
-Ó szia! Van egy nagyon nagy problémám. Olyan gyorsan derült ki.
-Lilla nyögd már ki!-mondtam türelmetlenül.
-Hát...szóval kórházban vagyok, mert megműtenek.
-Micsoda? De mikor derült ki? De miért? Inkább várj, nem terhellek, csak annyi, hogy most jól vagy?
-Most még igen.-mondta egy nagy sóhajjal Lilla.
-És még annyi, hogy komoly műtét?
-Hát....nem tudom hova sorolható.
-Bocsájts meg, de le kell tennem, mert kezdődnek az órák. Szia! Gyógyulj meg!-mondtam könnyektől küszködve.
-Szia! Majd hívlak.

Amikor letettük végem volt. Kitört belőlem a sírás ami már az "átmeneti" eltűnésem óta nyomta a szívem. Az alatt a sok hét alatt csak gyűltek a bajok. Próbáltam magamba fojtani, de most már nem bírtam tovább. Berohantam a terembe, lehajtottam a fejem, gyorsan elővettem a telóm és zené hallgatva bőgtem. Az órákon lehajtott fejjel figyeltem, néha újra kitört belőlem a sírás, amit próbáltam leplezni. Szünetekben továbbra is zenét hallgattam. Az osztályból  Betti, Laura, Fanni és még Dani is odajött megkérdezni, hogy jól vagyok-e. Természetes válasz: Hát persze, soha jobban. Tudom, hogy nem vették be, de legalább érdekeltem őket egy kis időre. Egyik szünetben a "sírjunk megint, már úgyis mindegy" programot választottam, amikor kinyílt az ajtó. Hát igen. A "szőke királyfi fehér lovon"bejövetel helyett, az én barna megmentőm érkezett öm... a két lábán. Megállt előttem és gondterhelten rám nézett. Már amennyire láttam a szemembe lógó hajamtól.

-Emma, minden rendben?
-Persze.-néztem fel könnyezve, vörös szemekkel.
-Aha, persze, azért sírsz.-törölte le a könnyemet a kezével.-Na gyere, üljünk ki az udvarra egy padra és ott szépen elmeséled. Jó?-kérdezte egy  halvány mosollyal Balázs.
-Na de így menjek emberek közé?-mutattam a fejemre, majd a ruhámra ami pöttyökben könnyes volt.
-Nem érdekel engem mások mit gondolnak. Én még nem láttalak ilyennek, úgyhogy biztos nagy a baj. Szóval, ha ők is ilyen problémák előtt állnának, ők is így néznének ki. Szóval gyere.-húzott ki a kezemnél fogva a padból.
Még gyorsan áttöröltem az arcom és kiléptem a teremből. Egész jó idő volt odakint és amíg odaértünk egy szabad padhoz, el is felejtettem minden bajom. Amíg oda nem értünk. Leültünk és egymás felé fordultunk. Nekem pedig el kellett kezdeni a magyarázatom. Amikor ahhoz értem, hogy Lilla kórházban van rendesen meglepődött Balázs. Végül eljutottam a végéhez. Igaz, hogy a sírás kerülgetett ismét, de végeztem. Elmondtam mindent. Legalábbis azt nem, hogy tetszik nekem. Akkor még. Na mindegy.

-Szóval már vagy 3 hete tartogattad a sírást?-fogta meg a kezem Balázs, amitől még könnyebb volt őszintének lenni.
-Hát..igen. Egyszerűen nem tudtam sírni. Akartam, de nem tudtam. De most már sikerült.-belenyúltam a zsebembe és kiesett belőle vagy 20 használt zsepi-Úgy látom túlságosan is.-mondtam mire mindketten elnevettük magunkat.
Ez a nevetés őszinte volt. Nem volt olyan jó poén, hogy annyira nevessek rajta, de én azzal voltam akit szeretek és végre kiadhattam magamból mindent. Ezek után nagyon jól esett újra nevetni. Egyszer viszont felállt Balázs, én pedig követtem a példáját. Egyszer csak magához húzott és szorosan megölelt. Ennyi baj közt semmi kedvem nem volt elengedni. Legnagyobb meglepetésemre ő sem engedett el. De jött a második ellenségem az iskolában(Levi után), a csengő. Balázs a csengő miatt már csak a kezemet fogta és elkezdtünk némán sétálni az iskola felé.Felkísért a termünkig, de a (látszólag) zárt ajtó előtt szembe fordított magával és megszólalt.

-Tudom, hogy így nagyon fura és hogy van elég gondod, de én....szeretlek.

Ahogy kimondta az utolsó szót kinyílt teljesen az ajtó (mivel kiderült, hogy résnyire nyitva volt) és Levi meredt ránk,majd megszólalt....