A nagy visszatérérs :) / Október 6. rész

 Sziasztok Olvasók!

Visszatértem! :D

VAKÁCIÓ! Itt a nyár és én többet leszek valószínűleg. Még egyszer elnézést kérek a sok késésért. :( 

DE! Most már leszek mindenképp. 

Ja! ÉS még valami. Ha minden sikerül, elkezdtem írni év közben egy könyvet amit blog formájában fogom inkább vezetni. Amint kész lesz a blog alapja belinkelem. :)

Kicsit rövidke lett, de azért jó olvasást! :)

#Viki

 Felpattantam, mert egy gyors ötletem támadt. Előkerestem a telefonom és tárcsáztam. Pár másodperc múlva már ki is hangosítottam, majd beleszóltam...

*telefon beszélgetés*

-Szia Lilla! Emlékszel még Ivettre? Akiről már sokat meséltem neked.
-Szia. Ki vagyok hangosítva? Visszhangzik a hangom.-Lilla erőtlenül nevetett, majd folytatta- Igen. Emlékszem. De miért vagyok kihangosítva?
-Szóval itt van Ivett. Mondj valamit.
-Szia Lilla! Nagyon sajnálom a betegséged...de tényleg mikor  műtenek?
-Ööö..szia. Bocsi, csak kicsit meglepődtem. Hát azt mondták, hogy végül holnap délelőtt. A dokim kedves, mindig nyugtat, de kicsit azért félek...
-Ne félj! Nyugalom. Nem lesz semmi baj...-mondta Ivett, de elakadt.
-Ezeket nem csak azért mondjuk, hogy megnyugtassunk. Hanem azért, mert tényleg így gondoljuk. Semmi baj nem lesz. Az orvosok vigyáznak rád.-segítettem ki.
 -Köszönöm...de jön a doki. Leteszem. Sziasztok. Ja és Ivett. Nagyon örültem.



Letette. Összemosolyogtunk Ivettel, hogy Lilla kicsit felvidult. Még beszélgettünk, zenét hallgattunk. Olyan 9 körül elindultunk kapunkhoz. A kapuban még egy-két dologról beszéltünk, de el kellett indulnia Ivettnek. Elbúcsúzkodtunk és néztem ahogy elsétál a sötét utcán. Pár lámpa égett az utcán. Az egyik kicsit gyengébben világított. Különös volt. Furcsa érzés futott végig rajtam. Magam mögül hangokat hallottam, de nem mertem hátra nézni. A szövetkabátomat elfelejtettem begombolni, így fázni kezdtem. Nem mert mozdulni, mert a hang egyre közeledett... Lépések... Halk, gyors, közeledő lépések.... A léptek tulajdonosa megállt. Pár centire mögöttem. A Valaki villámgyorsan befogta a számat és egy kést ragadott a nyakamhoz. Én sikítottam volna, de túlzottan féltem. A támadóm levette a kés a nyakamról, de szorosan megfogta a szabad kezével a jobb csuklóm és vonszolni kezdett. Nem mertem továbbra se hátra nézni. Sikítottam, ellenkeztem, de nem engedett. Erősen fogta a kezem és a szám és tolt előre. Erőt vettem magamon és hátra fordultam, hogy megnézzem a támadóm. Az arcán maszk volt így nem ismertem meg, de abban a másodpercben visszafordított a Valaki az út felé és tolt tovább egy romos ház felé. Megint elkezdtem ellenkezni, de rosszul jártam. Zsákot húzott a fejemre és összekötözte a kezem, a vállára dobott és rohanni kezdett velem. Kapálóztam, de feleslegen. Beértünk a házban, mert hallottam ahogy becsapja az ajtót. Ledobott valami kanapé félére, de valakik még voltak mellettem. Ők is tehetetlenül feküdtek. Sírást hallottam felőlük. Őket is elrabolták. Nekem is könny szökött a szemembe ahogy végig gondoltam, hogy itt fekszek tehetetlenül, egy idegen pszichopata házában és ki tudja, hogy hazaérek-e élve. Mit gondolhat anya....Balázs? Ivett vajon hazaért? Vagy őt is elrabolták? Pánik uralkodott el rajtam, de meghallottam, hogy beszélgetnek egy másik szobában. A giminket szóba hozták. Túl gyakran. Akkor tudják, hogy ki vagyok úgy hoztak ide. De mit akarnak a giminktől? Tőlem? Tőlük? Valaki közeledett. Hirtelen mozdulattal odapattant hozzám és lerántotta a fejemről a zsákot, amitől megijedtem. A másik maszkos mondogatott valamit...és a kését a nyakamhoz egyre közelebb vitte....hangosabban kérdezett valamit aminek hallatán nagyot nyeltem és könny szökött a szemembe...a kés csak közeledett....nem bírtam válaszolni....a kés már a nyakam előtt volt, de én ordítottam, hogy hagyjon békén...rosszul tettem...mert a támadómnak elfogyott a türelme és a kés....

I'm sorry...

Kedves Olvasók!
 
Elnézést szeretnék kérni, a lassan két hónapos késésem miatt.
 Mivel közeleg az év vége, közelednek az utolsó javítások, TZ-k, röpik, a 8.-osok ballagása... de ezt szerintem ti is tudjátok.
 Szóval úgy döntöttem, hogy kis szünet után, júniusban lesz új rész (várhatólag). 

Addig is kívánok sok sikert a tanuláshoz és a kirándulásokhoz is!

VISZLÁT JÚNIUSBAN! ;) 

Október 5.rész

Sziasztok Drága Egyetleneim!

Ismételten elnézést kérek a csúszásért, csak hát... Nem, inkább nem magyarázkodom.
 Nagyon, de nagyon megkérnélek titeket, hogy írjatok hozzászólást, mert ha nem látom ,hogy olvassátok a blogom, akkor befejezem az írást.  
DE! Egyenlőre még kitartok és örülök nektek :)
Íme az újabb vég kifejlett!

       #Viki 

 Elővettem a telefonom és próbáltam hívni azt az embert aki ilyenkor hátha tud segíteni. Igen Őt. A barátomat. Aki akkor is keresett, amikor már a többiek majdnem feladták. Aki értem jött az erdőbe is, csak hogy megtaláljon. Aki miatt nem hulltam még szét....Balázst.  

Pár percig hívtam, de nem vette fel. Letettem, de egyből utána újrahívtam. Egy furcsa érzés támadt bennem, amit eddig még nem éreztem. Meredtem a kijelzőre és még mielőtt még több ledöbbentően furcsa gondolatok futottak volna át az agyamon, letettem a telefont és beszaladtam a boltba. Elvettem egy kosarat és sétálgattam a sorok között. Amikor már vagy harmadjára mentem el a pénztár előtt, a pénztáros megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Abban a percben kizökkentem az őrült agylásból. A lábam a földbe gyökerezett, a számon se jött ki hang, hiába próbáltam. A nő értetlenül nézett, jogosan. Nem tudtam mit csinálni, ledobtam a kosarat a földre és kirohantam az üzletből. Elkezdtem szaladni de most tudtam, hogy hova megyek. Az eltűnésem óta most éreztem magam újra szabadnak. Csak futottam, vissza se néztem.
 Van egy ház, ahova amikor kicsi voltam, a szomszédlánnyal elsétáltunk és ott játszottunk estig. Soha senki nem tudta, hogy ott vagyunk, csak mi ketten. Ivett, vagyis a szomszédlány, amikor 9 évesek voltunk elköltöztek. Azóta nem láttam, ezért volt még egy ok, hogy a "titkos házba" menjek: a régi emlékek.
 Megérkeztem a ház elé. Ugyan olyan volt, mint régen. Egy dolog viszont hiányzott. Ivett. Bekopogtam hármat és vártam. Ez volt a mi régi titkos jelszavunk. Nagyban az emlékeim közt matatva, nagyon meglepődtem. Egy hang szólt bentről. Nem lehetett összetéveszteni, még pár év után se. A hang újra kiáltott, de most már érthetőbben. Benyitottam, körülnéztem, de nem láttam senkit. Elkezdtem keresni a hang tulajdonosát.  Felszaladtam az emeletre. Az első szoba ajtófélfájánál megálltam. Könny szökött a szemebe. Az alakban egy lány ült háttal nekem. Félve megkérdeztem, hogy ő-e Ivett és közelebb léptem. A lány a szemembe nézett és odaszaladt hozzám. Szorosan megölelt és nem engedett el. Nagyon jó barátnők voltunk, csak a költözésük választott el minket. Olyan jó volt újra látni. Elengedett és könnyes szemmel bólogatott, hogy igen, ő Ivett. Leültünk a földre törökülésbe és elkezdtünk egymás szavába vágva beszélni. Mindent elmesélt a költözésünk óta történtekről. A szülei elváltak, így az anyukájával visszaköltöztek ide. Ő is faggatott engem mindenről. Gimi, család, barátok... Eldumáltunk estig, csak eszembe jutott, hogy nekem már rég otthon kéne lennem. Ivettel gyorsan hazaszaladtunk és benyitottam a házunkba. Anya a telefonon csüngött, egy csomag zsepit tartva. Amikor meglátott, kisebb szívrohamot kapott. Magához ölelt és elkezdett veszekedni velem, hogy miért csinálom ezt vele. Nyugodt maradtam és bemutattam neki újra Ivettet. Anya teljesen ledöbbent.

-Te... a volt...szomszédkislány vagy?-kereste a szavakat.
-Igen, csókolom! Visszaköltözünk, pár utcával arrébb, egy gyönyörű házba anyával.
-Apukád?
-Hát..öm..sajnos elváltak.-tördelte ujjait idegesen Ivett.
-Ó, nagyon sajnálom! De hol találkoztatok Emmával?
-Jaj anya ne fáraszd le szegényt!-mondtam mosolyogva-Sétáltam haza a boltból és úgy találkoztunk. Bocsánat, hogy nem jöttem hamar, csak annyi megbeszélnivalónk volt. Felmehetünk még egy kicsit beszélni a szobámba?
-Hát jó, de meg vagy tanulva?-sóhajtott anya.
-Persze!-kiabáltam az ajtómból.

Ivett tátott szájjal nézte a szobám. Hát igen, régen nem ilyen volt. Leültünk az ágyamra és elmondtam neki Lilla esetét. Együtt érzően megsimította a vállam és adott egy zsepit. Felpattantam, mert egy gyors ötletem támadt. Előkerestem a telefonom és tárcsáztam. Pár másodperc múlva már ki is hangosítottam, majd beleszóltam...

Október 4.rész

Kedves Olvasóim!
Nagyon sajnálom ezt a nagy csúszást, csak sok dolgom volt.  Rengeteg doga, meg tanulni való és verseny jött. Elnézést kérek, azért is, hogy ez a rész kicsit rövid lett, de megígérem BEPÓTLOM.

 Bocsánatotokért cserébe itt az új rész:

Egy jó negyedórás sírás után felhívtam Emmát, hátha ő segít és hogy elmondjam neki a műtétem teljes verzióját. Nincs titok, mindent elmondok. Sajnos még azt is, hogy kevés esélyem van a túlélésre.

***Emma szemszöge***


*telefon beszélgetés*

-Hát...melyikkel kezdjem?-szólalt meg erőtlen hangon Lilla.
-Több is van??!-riadtam meg, de rosszul tettem.

Lillából újra kitört a sírás. Pár perc után egy nagy szaggatott levegőt vett és elmondta, hogy 2 okból kifolyólag tört össze. Elkezdte mesélni, hogy volt nála Áron, mit mondott Stella, hogy összeveszett mindkettővel és ezért magát hibáztatja.

-Nyugodj meg. Beszélek Áronnal. Én majd mindent elintézek. Ha akarod még azt a festett banyát is kiosztom neked!-vigasztaltam a legjobb barátnőmet sikeresen.
 -Köszönöm. Talán még a kiosztáson elgondolkozom.-mondta nevetve.-De sajnos el kell mondanom valamit.
Hallottam, hogy újra mély levegőt vesz. Tudtam, hogy neki és neki is nehéz lesz, akármiről van szó.
Pár perc múlva megszólalt. Elmondta a betegségét és azt, hogy nem biztos a túlélése. Amikor ezeket kimondta, könny szökött a szemembe. Nem bírtam elképzelni Lilla nélkül a gimit. Ő, Balázs és Áron akik segítenek túlélni a hétköznapokat, Levit, a tanárokat. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Vele megtudok mindent beszélni, segít nekem ha bajban vagyok... Nem tudom, hogy bírnám ki az első, igazán fontos legjobb barátnőm nélkül. Mivel Lilla továbbra is várta a reakcióm, azt mondtam, hogy legyen erős és hogy hívjon bármikor, én megyek.
-Lenne még egy utolsó kérdésem. Tényleg összejöttél Balázzsal?
-Ja, hát igen.-dobódtam fel minimálisan-Nagyon kedves és...szeretem.
-Ha még holnap estéig el tudsz jönni, elmeséled az egészet?
-Persze. Holnap suli után rohanok hozzád. Bocsáts meg, de most mennem kell. Szia! Légy erős!-köszöntem el.
-Szia! Megpróbálok....

Letettem a telefont és felálltam. Belenéztem a tükrömbe. Némán figyeltem ahogy egy nagy könnycsepp csordul le az arcomon. Amit követett egyre több. Álltam és gondolkoztam. Mi lenne velem nélküle? A legjobb barátnő meghatározó dolog egy tini lány életében. Ha elveszíteném, nem tudom mi lenne velem. Még jobban szétesnék. Balázs így is alig tud összetartani. Lilla nélkül? Atomjaimra hullanék.
Hosszú agyalás után viszont arra gondoltam, ha én nem leszek erős, akkor mi lesz Lillával. Nem adhatja fel. Ha látná rajtam, hogy én már nem is reménykedem, még azt az icipici éltető erőt is elvesztené. Most nem eshetek szét. Beteg a legjobb barátnőm és most mellette kell lennem! Erősnek kell lennem!
Felvettem a kabátom és lementem anyához. Megkérdeztem, hogy elmehetek-e a boltba, addig is kiszellőztetném a fejem. Pár perc múlva már az üzlet előtti padon ültem és néztem. Elővettem a telefonom és próbáltam hívni azt az embert aki ilyenkor hátha tud segíteni. Igen Őt. A barátomat. Aki akkor is keresett, amikor már a többiek majdnem feladták. Aki értem jött az erdőbe is, csak hogy megtaláljon. Aki miatt nem hulltam még szét....Balázst. 
 

Október 3.rész

 Sziasztok Olvasóim (ha vagytok)!
Bocsi, hogy ilyen késve, de meghoztam az új részt. Nagyon sok minden közbejött vagy nem volt ihlet.
Szóval remélem tetszik az új rész:


 -Na jó elég! Mi folyik itt?-mordult fel  Áron.
-Csak annyi, hogy már van barátnőm-mondta, mire összemosolyogtunk.

Szünetben még beszélgettünk egy csomót, így hárman. Szóba került a kapcsolatunk Balázzsal, Lilla, Stella és Áron "kapcsolata",a drága matektanár és még sok minden más is. Olyan jól éreztem magam, mint még soha.
A fiúval, akit szeretek és a fiúval, aki a legjobb uncsitesó a világon. Szünet után kemény órák elé néztem, úgyhogy utolsó órára már olyan szinten lefáradtam, hogy szerintem 1+1 az öt. Balázsékkal indultam haza, de Áron hamar levált, mert sietett Lillához. Hát igen a hősszerelmes!
A délutánom unalmasan telt. Megcsináltam a házikat, neteztem, tv-t néztem és beszélgettem anyuval amikor hazajött. Mire mindezzel végeztem, még akkor is csak 5 óra volt. Kínomban már zenét hallgattam az ágyamon. Egyszer egy álom közepén egy ismerős csengőhang ordított a telefonomból. Gyorsan kinyitottam a szemem, amit  rosszul tettem. Majdnem megvakultam a lámpám fényétől. Felvettem a telefont és Lilla még az eddiginél is erőtlenebb, síró hangon köszönt. Nagyon megriadtam, ezért faggatni kezdtem, hogy mi a baja. Először azt hittem, hogy a műtét. Utána viszont eszembe jutott, hogy ma Áron volt nála látogatni.
Lilla egy nagy levegőt vett és elkezdett mesélni. Először azt, hogy mi is történt pontosan a kórházban.

***Lilla szemszöge***  
      
Délután 4 óra körül kopogtak az ajtómon, ami kissé meglepett. A doktornőm Áron kíséretében az ágyamhoz lépett. Az előbbi csak ellenőrizte az infúzióm, megnézte a homlokomon, hogy lázas vagyok-e és mosolyogva otthagyott minket. Kettesben. Hú!
Áron odahúzott az ágyam mellé egy széket és rám nézett. Volt a szemében valami. Valami őszinte érdeklődés. Nem úgy, mint a nővéreknek, akik berohannak, megkérdezik élek-e még, pedig nem is érdekli őket igazán. Áron a majdnem egy perces csend után elröhögte magát, mire én is követtem a példáját. Utána elkezdtünk beszélgetni, olyan jó két órán át. Ő mesélt a gimiről, én a kórházi "eseménydús" életemről. Elmondta, hogy Emma és Balázs járnak, amin nagyon meglepődtem. Elhiszem, hogy Emma bele volt esve, de ilyen gyorsan egymásra találtak? Érdekes. Majd még kifaggatom.
Egyszer felpattant Áron a fehér, ütött-kopott székről és elővette a telefonját. Elég furán néztem rá, de nem vette észre, mert óriási barna szemeit a telefonja kémernyőjére szegezte. Odarohant mellém, átkarolt és mondta, hogy vigyorogjak. Mosoly helyett beleröhögtem a telefon kamerájába, hogy milyen elmebeteg ötletei vannak a "vendégemnek". Gyorsan megmutatta a képet, mire azon is nevetni kezdtünk. Amíg a képet szerkesztette a telójával, nem a székre, hanem az ágyam szélére. 1-2 perc múlva odahozta a remekművét. Hát igen, így sokkal jobban néztünk ki. Amikor alaposan végignéztem a képet felnéztem, hogy miért nem veszi el a telefonját. Ő nem a telefont nézte, hanem engem. Mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ezt a mosolyát még nem láttam. Közelebb jött és odahajolt hozzám, de megszólalt a telefonja. Vett egy nagy levegőt és felvette. Én értetlenül néztem rá, hogy ki az, de pár mondat után kiderült. Stella, a drága barátnője.
Biztos nagyon hiányolta, mert még a műtétem előtti utolsó találkozásunkról is el akarta rángatni. Áron amikor hallgatta a barátnője nyávogását, kezdte unni, ezért kihangosította és elkezdte hülye arckifejezésekkel utánozni. Nem bírtam tovább elröhögtem magam, de erre Stella megkérdezte, hogy ki röhögött. Áron elmondta, hogy nálam van a kórházban és én röhögtem, mert az ablak előtt integetett neki a takarító. Stella mivel agyilag szőke, simán bevette, de azt mondta Áronnak, hogy adja oda nekem a telefont. Kikapcsolta a hangszórót, én meg beleszóltam olyan határozottam, amennyire csak tudtam.

*telefon beszélgetés* 

-Halló? Stella?
-Na idefigyelj! Ha rá mersz mászni a fiúmra megbánod! Engem nem érdekel a hülye betegséged, meg az önsajnáltatásod, ő az enyém! Ja és Áron még nekem azt mondta, hogy egyáltalán nem érdekled és hogy soha nem járna egy taknyos kilencedikessel, mint te! Úgyhogy puszika!-mondta, majd letette.

Könnyes szemekkel meredtem magam elé és Áron kezébe nyomtam a telefont. Kérdezte, hogy mit mondott Stella, de én csak egy dolgot kértem tőle, hogy  menjen el. Furán nézett rám, de elindult az ajtó felé. Felvette a kabátját és még egyszer visszanézett:

-Akármit is mondott, csak hogy tudd. Ha őt szeretném és nem téged, kifiguráztam volna amit mondott nekem?-kérdezte és kiment az ajtón.

Az ajtót könnyes szemmel néztem. Pár perc múlva már kitört belőlem a sírás. 2 ok miatt. Egyik ok, hogy mekkora hülye vagyok, hogy inkább a plázacicának hittem és nem Áronnak. Másik ok, hogy holnap műtenek és senki se tudja, hogy túlélem-e. Az agyam egyik fele az életért küzdött gondolatban, a másik pedig, hogy minél hamarabb eltűnhessek az egész világról. Egy jó negyedórás sírás után felhívtam Emmát, hátha ő segít és hogy elmondjam neki a műtétem teljes verzióját. Nincs titok, mindent elmondok. Sajnos még azt is, hogy kevés esélyem van a túlélésre.

Október 2.rész

 Halíííí Olvasók!
A hozzászólások nem nagyon gyűlnek, de nem adom fel. Két barátnőm is rágja a fülem, hogy rakjak már fel új részt,úgyhogy tessék! :D
Köszönöm azoknak akik támogatnak a blogírásban, ők segítenek nekem a legtöbbet, adnak ihletet és töltik belém a lelket...na, de nem rizsázok már tovább, íme az új rész:

 Ahogy kimondta az utolsó szót kinyílt teljesen az ajtó (mivel kiderült, hogy résnyire nyitva volt) és Levi meredt ránk,majd megszólalt....

 -Szóval akkor miatta dotál ki? Nem a másik miatt, hanem emiatt a nyomi srác miatt???-mondta már szinte ordibálva.

-Na ide figyelj! Sem miatta, sem Áron miatt, sem pedig valami másik srác miatt szakítottam veled! Az egyedüli ember aki miatt kénytelen voltam szakítani, az egyedül te vagy! És elég volt a hülye dühkitöréseidből, elég volt abból, hogy nem bírod felfogni a valóságot. Azt hogy nem téged szeretlek, hanem őt.-mutattam rá meggondolatlanul Balázsra,aki elmosolyodott-És ha megbocsátasz szeretném az életem úgy élni, hogy nem szólsz bele!-fogtam meg Balázs kezét és elkezdtem futni vele az ellenkező irányba.
-Na jó állj! Egyrészt tök jól kiosztottad, másrészt én is szeretlek.... és öm harmadrészt hova is futunk?-állt meg a lépcsőnél Balázs.
-Hogy hova futunk? Minél messzebb Levitől. Amúgy már mindjárt jön a tanár, úgyhogy mi legyen?
-Amíg nem jön gyere ülj ide és légyszi mond el nekem ezt a Levis sztorit.-mutatott maga mellé a lépcsőre.
-Hát...Levi. Első nap még tök jó fejnek tűnt és egyből rám hajtott. Még aznap megkérdezte, hogy járnék-e vele, pár óra múlva már randira hívott. Ha ezt hagyom és nem dobom ki lehet, hogy másnap reggelre már megkérte volna a kezem.- nevettem fel.-Úgyhogy Levi nekem túl gyors és most így kiderült, hogy túl idegbeteg. Meg hát így, egy nap alatt nem nagyon lehet beleszeretni senkibe.
-De vannak kivételek.-fogta meg a kezem Balázs.
Ahogy fogta a kezem egészen magához húzott. Közelebb ültem hozzá és megcsókolt volna. Kiemelem a "VOLNA" szót mivel a drága, egyetlen matektanárnőm megjelent.
-Nem itt kell udvarolni! Emma azonnal az osztályterembe! És te is!-szólt nem túl bájosan Zsuzsa néni.
-Na megyek szia!-nyomott egy gyors puszit az arcomra Balázs majd felrohant a lépcsőn.

Egy élmény némán, egy olyan tanárral végigmenni a folyosón, akit egyszerűen a pokolba kívánnék, pedig még csak 1 hónapja ismerem. Csodás 4 évem lesz vele! Amint beléptem...elnézést beléptem én és a hárpia, egyből mindenki az égővörös fejem és a mellettem álló nem túl kedvesen rám néző matektanárt nézték.
Gyorsan leültem a helyemre és egész órán lapítottam. Ahogy néha körbenéztem annyit láttam, hogy Fanni majd ki esik a padból, úgy jelentkezik, Dani valamit firkál a padra, Erika és Laura telefonoznak, Viktor, Betti és Ádám figyel, Zalán bökdösi Olivért és...és Leviből meg láttam egy NAGY LEHAJTOTT FEJET: Hát igen jó kis osztály. Csak Lilla helye maradt üresen. Alig verődött vissza a pad tetején az erőtlen napsugár, de még így is majdnem megvakított. Úgy hiányzott Lilla, hogy ha tehettem volna azonnal elrohantam volna a kórházba és el sem jöttem volna onnan.

-Emma! Rombusz területe?-hangzott egy éles hang, ami megtörte a gondolatmenetem.
-Öm....a×ma?
-Hát igen. Fiúzni az óra elején van ideje, bezzeg tanulni meg nincs! Elégtelen!-alázott le az osztály előtt teljesen a tanárnő.
Mindenki engem nézett. Mindenki abbahagyta amit csinált és csak nézett. Egyedül Levi nem kelt fel és bámult, mint a többiek. Úgyhogy 9 szempár nézett, mint aki megfagyott. Hála a csengőnek le vakarhattam magamról az osztálytársaim lesokkolt képét magamról. Kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, át az épületen és leültem egy padra az udvaron. Bedugtam a fülem, becsuktam a szemem és hátradőltem. Egyszer valaki befogta a szemem. Elkezdtem a szememről leszedni a két kezet, mert túl jól ismerem a drága uncsitesóm ahhoz, hogy kérdezgessem, hogy ki lehet az.
-Szerbusz drága uncsihugim!- borzolta össze a hajam Áron.-Miért ülsz itt egyedül?
-Anya kinyír, ha egyest kaptam?-lapogattam a kérdés közben a hajam.
-Hát...öm... nem is tudom. Nézd jön Balázs!-mutatott a napfényben rendkívül helyes barátunkra. Barátunkra? Ez így tök rosszul hangzik. Na mindegy.
-Sziasztok! Mi ez a meghitt családi nyugalom?-ült le közénk vigyorogva.
-Csak dumáltunk arról, hogy Emma meg fog halni.-vágta rá Áron.
-Mi van? Ki hal meg?-riadt meg Balázs.
-Nyugi Áron csak hülye. Kaptam egy 1-est matekból és nem tudom, hogy anya hogy dönt. Vajon megélem a holnapot?- tettem fel a költői kérdést,amire költői választ is kaptam.
-Amíg engem látsz, megéled.-karolt át Balázs.
-Na jó....miről is maradtam le?-nézett furcsán Áron.-Tudjátok mit? Megyek sétálok egyet, titokban kifaggatom telefonon Lillát, majd visszajövök és megértően bólogatok.
-Szia!-köszöntünk egyszerre Balázzsal és néztük ahogy Áron félrevonul.
Ráhajtottam a fejem a vállára és elkezdtünk beszélgetni. Egyszer hirtelen felém fordult és a szemembe nézett.

-Akkor ha így...öm...hát...meg öm...nem ez így nem jó. Újra. Szóval, ha már így kiderült, hogy mindketten ugyanazt érezzük egymás iránt, öm..lennél a barátnőm?

Hiába kerültünk  egymáshoz közel mostanában, hirtelen jött a kérdés. Mondjuk minél többet vagyunk együtt, egyre jobban éreztem, hogy szeretem. De így, hogy tudom ő is szeret, könnyebb volt a válasz mint annak idején Levinek. Áááá már megint az a hülye Levi. Na mindegy.

-Sziasztok drága öreg barátaim!-ült közén Áron, még mielőtt válaszoltam volna-Szóval Lilla elmagyarázott mindent amit tudott és azt üzeni, hogy puszil titeket. Egész jól van és talán még ma műtik, de lehet, hogy csak holnap. De még mindig nem nagyon értem a folyamatot, hogy hogyan lettetek öm.... együtt?

Elkezdtem mutogatni Áron mondandója után Balázsnak. Ezerrel bólogattam, mire felnevetett.
 -Na jó elég! Mi folyik itt?-mordult fel  Áron.
-Csak annyi, hogy már van barátnőm-mondta, mire összemosolyogtunk.

Október 1.rész

Sziasztok! Kicsit szomorú vagyok, hogy nem nagyon akartok kommentelni, de nem adom fel a blogírást, mert pár barátom még tartja bennema a lelket :)
Íme az új rész és kérlek most már szóljatok hozzá,mert Különben dühbe jövök :D    

A plafont nézve gondolkoztam a mai napon és egy dolog járt a fejemben. Ő megmentett, én pedig meg mertem puszilni!

Az eltűnésem utáni  jó pár héten szinte nem történt semmi, csak sokan kérdezték, hogy De pontosan miért tűntél el? Ez volt az a kérdés amire én sem tudtam a választ. Anya és apa viszont hiába örült az előkerülésemnek, 3 hét szobafogságra ítélt és elém jönnek a nap végén, nehogy "elkallódjak". Így szinte elrepült a szeptember. Délelőtt Balázsékkal beszélgettem és Lillával bujkáltam közben előlük. Hogy hogyan csináltam a kettőt egyszerre? Hát az az én titkom marad. Délután tanultam, gépeztem, néha olvastam, de legjobban egy dolog kavargott a fejemben. Amit Áron mondott Lilláról és Stelláról. Azok a mondatok rohangáltak szinte egész délután a gondolataimban De ha el is mondanám Lillának amiket mondott Áron, de persze nem tehetem, de ha talán mégis, akkor...tuti bőgne. Ezért nem mondom el neki, de amúgy sem, mivel ha megígérek valamit, azt betartom. Kivéve, ha egy Red Hot Chili Peppers koncertjegyet ígérnék valakinek. Az kész lehetetlen lenne az én esetemben. Na mindegy.
Az unalmamat viszont egy pénteki nap megtörte.Reggel szokásos ruhaválasztási rituálé, de mivel találtam Amerikás felsőt, viszonylag gyorsan döntöttem.A megszokottnál is gyorsabban végeztem az elkészüléssel, úgyhogy rekord idő alatt a suliban voltam. Lilla persze még sehol nem volt úgyhogy felhívtam. Egy kicsit későn vette fel a telefont. Gyengén megszólalt benne egy hang.

*telefon beszélgetés*
-Halló?
-Lilla? Te vagy az? Emma vagyok.
-Ó szia! Van egy nagyon nagy problémám. Olyan gyorsan derült ki.
-Lilla nyögd már ki!-mondtam türelmetlenül.
-Hát...szóval kórházban vagyok, mert megműtenek.
-Micsoda? De mikor derült ki? De miért? Inkább várj, nem terhellek, csak annyi, hogy most jól vagy?
-Most még igen.-mondta egy nagy sóhajjal Lilla.
-És még annyi, hogy komoly műtét?
-Hát....nem tudom hova sorolható.
-Bocsájts meg, de le kell tennem, mert kezdődnek az órák. Szia! Gyógyulj meg!-mondtam könnyektől küszködve.
-Szia! Majd hívlak.

Amikor letettük végem volt. Kitört belőlem a sírás ami már az "átmeneti" eltűnésem óta nyomta a szívem. Az alatt a sok hét alatt csak gyűltek a bajok. Próbáltam magamba fojtani, de most már nem bírtam tovább. Berohantam a terembe, lehajtottam a fejem, gyorsan elővettem a telóm és zené hallgatva bőgtem. Az órákon lehajtott fejjel figyeltem, néha újra kitört belőlem a sírás, amit próbáltam leplezni. Szünetekben továbbra is zenét hallgattam. Az osztályból  Betti, Laura, Fanni és még Dani is odajött megkérdezni, hogy jól vagyok-e. Természetes válasz: Hát persze, soha jobban. Tudom, hogy nem vették be, de legalább érdekeltem őket egy kis időre. Egyik szünetben a "sírjunk megint, már úgyis mindegy" programot választottam, amikor kinyílt az ajtó. Hát igen. A "szőke királyfi fehér lovon"bejövetel helyett, az én barna megmentőm érkezett öm... a két lábán. Megállt előttem és gondterhelten rám nézett. Már amennyire láttam a szemembe lógó hajamtól.

-Emma, minden rendben?
-Persze.-néztem fel könnyezve, vörös szemekkel.
-Aha, persze, azért sírsz.-törölte le a könnyemet a kezével.-Na gyere, üljünk ki az udvarra egy padra és ott szépen elmeséled. Jó?-kérdezte egy  halvány mosollyal Balázs.
-Na de így menjek emberek közé?-mutattam a fejemre, majd a ruhámra ami pöttyökben könnyes volt.
-Nem érdekel engem mások mit gondolnak. Én még nem láttalak ilyennek, úgyhogy biztos nagy a baj. Szóval, ha ők is ilyen problémák előtt állnának, ők is így néznének ki. Szóval gyere.-húzott ki a kezemnél fogva a padból.
Még gyorsan áttöröltem az arcom és kiléptem a teremből. Egész jó idő volt odakint és amíg odaértünk egy szabad padhoz, el is felejtettem minden bajom. Amíg oda nem értünk. Leültünk és egymás felé fordultunk. Nekem pedig el kellett kezdeni a magyarázatom. Amikor ahhoz értem, hogy Lilla kórházban van rendesen meglepődött Balázs. Végül eljutottam a végéhez. Igaz, hogy a sírás kerülgetett ismét, de végeztem. Elmondtam mindent. Legalábbis azt nem, hogy tetszik nekem. Akkor még. Na mindegy.

-Szóval már vagy 3 hete tartogattad a sírást?-fogta meg a kezem Balázs, amitől még könnyebb volt őszintének lenni.
-Hát..igen. Egyszerűen nem tudtam sírni. Akartam, de nem tudtam. De most már sikerült.-belenyúltam a zsebembe és kiesett belőle vagy 20 használt zsepi-Úgy látom túlságosan is.-mondtam mire mindketten elnevettük magunkat.
Ez a nevetés őszinte volt. Nem volt olyan jó poén, hogy annyira nevessek rajta, de én azzal voltam akit szeretek és végre kiadhattam magamból mindent. Ezek után nagyon jól esett újra nevetni. Egyszer viszont felállt Balázs, én pedig követtem a példáját. Egyszer csak magához húzott és szorosan megölelt. Ennyi baj közt semmi kedvem nem volt elengedni. Legnagyobb meglepetésemre ő sem engedett el. De jött a második ellenségem az iskolában(Levi után), a csengő. Balázs a csengő miatt már csak a kezemet fogta és elkezdtünk némán sétálni az iskola felé.Felkísért a termünkig, de a (látszólag) zárt ajtó előtt szembe fordított magával és megszólalt.

-Tudom, hogy így nagyon fura és hogy van elég gondod, de én....szeretlek.

Ahogy kimondta az utolsó szót kinyílt teljesen az ajtó (mivel kiderült, hogy résnyire nyitva volt) és Levi meredt ránk,majd megszólalt....