Zene

2014. február 25., kedd

Október 3.rész

 Sziasztok Olvasóim (ha vagytok)!
Bocsi, hogy ilyen késve, de meghoztam az új részt. Nagyon sok minden közbejött vagy nem volt ihlet.
Szóval remélem tetszik az új rész:


 -Na jó elég! Mi folyik itt?-mordult fel  Áron.
-Csak annyi, hogy már van barátnőm-mondta, mire összemosolyogtunk.


Szünetben még beszélgettünk egy csomót, így hárman. Szóba került a kapcsolatunk Balázzsal, Lilla, Stella és Áron "kapcsolata",a drága matektanár és még sok minden más is. Olyan jól éreztem magam, mint még soha.
A fiúval, akit szeretek és a fiúval, aki a legjobb uncsitesó a világon. Szünet után kemény órák elé néztem, úgyhogy utolsó órára már olyan szinten lefáradtam, hogy szerintem 1+1 az öt. Balázsékkal indultam haza, de Áron hamar levált, mert sietett Lillához. Hát igen a hősszerelmes!
A délutánom unalmasan telt. Megcsináltam a házikat, neteztem, tv-t néztem és beszélgettem anyuval amikor hazajött. Mire mindezzel végeztem, még akkor is csak 5 óra volt. Kínomban már zenét hallgattam az ágyamon. Egyszer egy álom közepén egy ismerős csengőhang ordított a telefonomból. Gyorsan kinyitottam a szemem, amit  rosszul tettem. Majdnem megvakultam a lámpám fényétől. Felvettem a telefont és Lilla még az eddiginél is erőtlenebb, síró hangon köszönt. Nagyon megriadtam, ezért faggatni kezdtem, hogy mi a baja. Először azt hittem, hogy a műtét. Utána viszont eszembe jutott, hogy ma Áron volt nála látogatni.
Lilla egy nagy levegőt vett és elkezdett mesélni. Először azt, hogy mi is történt pontosan a kórházban.

***Lilla szemszöge***  
      
Délután 4 óra körül kopogtak az ajtómon, ami kissé meglepett. A doktornőm Áron kíséretében az ágyamhoz lépett. Az előbbi csak ellenőrizte az infúzióm, megnézte a homlokomon, hogy lázas vagyok-e és mosolyogva otthagyott minket. Kettesben. Hú!
Áron odahúzott az ágyam mellé egy széket és rám nézett. Volt a szemében valami. Valami őszinte érdeklődés. Nem úgy, mint a nővéreknek, akik berohannak, megkérdezik élek-e még, pedig nem is érdekli őket igazán. Áron a majdnem egy perces csend után elröhögte magát, mire én is követtem a példáját. Utána elkezdtünk beszélgetni, olyan jó két órán át. Ő mesélt a gimiről, én a kórházi "eseménydús" életemről. Elmondta, hogy Emma és Balázs járnak, amin nagyon meglepődtem. Elhiszem, hogy Emma bele volt esve, de ilyen gyorsan egymásra találtak? Érdekes. Majd még kifaggatom.
Egyszer felpattant Áron a fehér, ütött-kopott székről és elővette a telefonját. Elég furán néztem rá, de nem vette észre, mert óriási barna szemeit a telefonja kémernyőjére szegezte. Odarohant mellém, átkarolt és mondta, hogy vigyorogjak. Mosoly helyett beleröhögtem a telefon kamerájába, hogy milyen elmebeteg ötletei vannak a "vendégemnek". Gyorsan megmutatta a képet, mire azon is nevetni kezdtünk. Amíg a képet szerkesztette a telójával, nem a székre, hanem az ágyam szélére. 1-2 perc múlva odahozta a remekművét. Hát igen, így sokkal jobban néztünk ki. Amikor alaposan végignéztem a képet felnéztem, hogy miért nem veszi el a telefonját. Ő nem a telefont nézte, hanem engem. Mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ezt a mosolyát még nem láttam. Közelebb jött és odahajolt hozzám, de megszólalt a telefonja. Vett egy nagy levegőt és felvette. Én értetlenül néztem rá, hogy ki az, de pár mondat után kiderült. Stella, a drága barátnője.
Biztos nagyon hiányolta, mert még a műtétem előtti utolsó találkozásunkról is el akarta rángatni. Áron amikor hallgatta a barátnője nyávogását, kezdte unni, ezért kihangosította és elkezdte hülye arckifejezésekkel utánozni. Nem bírtam tovább elröhögtem magam, de erre Stella megkérdezte, hogy ki röhögött. Áron elmondta, hogy nálam van a kórházban és én röhögtem, mert az ablak előtt integetett neki a takarító. Stella mivel agyilag szőke, simán bevette, de azt mondta Áronnak, hogy adja oda nekem a telefont. Kikapcsolta a hangszórót, én meg beleszóltam olyan határozottam, amennyire csak tudtam.

*telefon beszélgetés* 

-Halló? Stella?
-Na idefigyelj! Ha rá mersz mászni a fiúmra megbánod! Engem nem érdekel a hülye betegséged, meg az önsajnáltatásod, ő az enyém! Ja és Áron még nekem azt mondta, hogy egyáltalán nem érdekled és hogy soha nem járna egy taknyos kilencedikessel, mint te! Úgyhogy puszika!-mondta, majd letette.

Könnyes szemekkel meredtem magam elé és Áron kezébe nyomtam a telefont. Kérdezte, hogy mit mondott Stella, de én csak egy dolgot kértem tőle, hogy  menjen el. Furán nézett rám, de elindult az ajtó felé. Felvette a kabátját és még egyszer visszanézett:

-Akármit is mondott, csak hogy tudd. Ha őt szeretném és nem téged, kifiguráztam volna amit mondott nekem?-kérdezte és kiment az ajtón.

Az ajtót könnyes szemmel néztem. Pár perc múlva már kitört belőlem a sírás. 2 ok miatt. Egyik ok, hogy mekkora hülye vagyok, hogy inkább a plázacicának hittem és nem Áronnak. Másik ok, hogy holnap műtenek és senki se tudja, hogy túlélem-e. Az agyam egyik fele az életért küzdött gondolatban, a másik pedig, hogy minél hamarabb eltűnhessek az egész világról. Egy jó negyedórás sírás után felhívtam Emmát, hátha ő segít és hogy elmondjam neki a műtétem teljes verzióját. Nincs titok, mindent elmondok. Sajnos még azt is, hogy kevés esélyem van a túlélésre.


1 megjegyzés: